„Hallgattassék meg a másik fél is!”

Széljegyzetek egy kuratóriumi jegyzőkönyvrészlet margójára

Távozik az 1956-os Emlékév történész-szakmai vezetője – olvasható a legváltozatosabb tálalásban az elmúlt napokban megjelent híradásokban. Horváth Miklós hadtörténész, egyetemi tanár állítólagos lemondásáról – az érintett megkérdezése nélkül – elsőként az Origó tudósított. Kovács András - Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásért felelős közalapítvány kuratóriumának május 30-án tartott üléséről közzétett jegyzőkönyv-részletre hivatkozó - megállapítása szerint a „lemondás hátterében az emlékév lejáratása érdekében, a még 2016 decemberében indított sajtótámadás állt”.

„Lemondásom”, „felmondásom” okai a Közalapítvánnyal 2017-es évre kötött szerződésem közös megegyezéssel történő megszüntetése érdekében - május 30-án benyújtott - beadványomból megismerhetőek. Így teljességgel félrevezető az a beállítás, hogy a távozásra vonatkozó döntés mögött bármiféle sajtótámadás állna. Az Emlékév lezárásával a szerződésszerinti szakmai tevékenységem értéke – olvasható a beadványomban - minden törekvésem ellenére sem lehet arányos a szerződésben megállapított megbízási díj nagyságával, és a várhatóan így keletkező aránytalanság megelőzése érdekében 2017. május 31-i hatállyal kértem a 2017 végéig érvényes szerződés közös megállapodás szerinti felbontását.

Egyébként is, lemondani csak létező funkcióról lehet. Ismereteim szerint nem volt az Emlékbizottságának külön történész-szakmai vezetője. Én is a Kuratórium üléséről kiadott jegyzőkönyvből értesültem arról, hogy az Emlékév történész-szakmai vezetője voltam. Schmidt Mária egyértelműen félrevezette a Kuratórium tagjait, amikor minden valóságot nélkülözően a fenti szerepkörben tüntetett fel. A felbontott – 2017. január 1-jétől – érvényes szerződésemben egy szó sincs az emlékévről és bármiféle vezetőfunkció betöltéséről. A „támogatja a korszakra vonatkozó történészi kutatómunkát”-feladat a legnagyobb jó- vagy rosszindulattal sem értelmezhető kinyilvánított és elvárt vezetői tevékenységként.

E hamis beállítással a Megbízónak utólag feltehetően az lehetett a célja, hogy súlyt adjon, felnagyítsa a jelentőségét a jegyzőkönyvben sorolt – e félrevezető állítással kuratóriumi szintre emelt – kritikai észrevételeknek. Teszi ezt a Megbízó annak tudatában, hogy a 2016-os és 2017-es szerződésekben foglalt kötelezettségeim teljesítésével összefüggésben – a szerződés 6. és 7. pontjában leírtak szerinti – kifogást soha nem emelt. Az egyes kérdésekben megjelenő véleménykülönbségek, viták – a Megbízó akkori értékelése szerint – nem érték el az írásban is rögzítendő kifogások szintjét. Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy a Megbízó a Kuratóriumot felhasználva utólag tesz kísérletet a Dózsa–Pruck ügyben viselt nem annyira szakmai, mint inkább erkölcsi felelősség áthárítására.

A jegyzőkönyvrészlet azt is bizonyítja, hogy a Kuratórium tagjai ez esetben is feleslegesnek tartották véleményem megismerését. Schmidt Máriától senki nem kérdezte meg, hogy miért csak most szereznek tudomást állítólagos vezetői tevékenységemről. Nem hangzott el az a kérdés sem, hogy ha ez az ügy 2016-ban ilyen jelentőséggel bírt, miért kötött az Előterjesztő minden kritikai észrevétel hangsúlyozása nélkül Horváth Miklóssal újabb egy évre szerződést.

Az elmúlt évben történtek nagy valószínűséggel a távozási szándékom bejelentése és Pruck Erika által tett feljelentés következtében értékelődtek fel. De térjünk vissza a jegyzőkönyvrészletben olvasható állításokhoz! Tehetem mindezt azért, mert Schmidt Mária a nyilvánosság felé tett nyilatkozatával – a jegyzőkönyvrészlet közzétételével - szólított fel a véleménynyilvánításra. Ennek egyetlen korlátját eddig a szerződés titoktartási záradékán túl az képezte, hogy a ritka – annál nagyobb tiszteletre méltó – kivételtől eltekintve a tudósításra vállalkozók az „egyre dagadó” ügyben a „hallgattassék meg a másik fél is”-elv helyett inkább a „hallgattassék el a másik fél”-elvet részesítették előnyben, és nem kizárt, hogy a jövőben is így tesznek majd.

Az Origo említett cikke szerint a Közalapítvány felelős kuratóriuma így fogalmazott: „a pontatlanságával kritikai felületet nyújtó Horváth Miklós professzor egyetlen alkalommal sem vállalta, hogy álláspontját megvédje, vagy hogy – az akadémiai életben megszokott módon – a tudományos nyilvánosság előtt fölülvizsgálja”.

Véleményem szerint csak jelenleg – 2017 májusában - hiányolt tudományos vita azért nem folyhatott ebben a kérdésben, mert a vita megszervezésének lehetőségével bíró testület tisztában volt azzal, hogy e vita csak a mások által – a múlt év végén már általam is – képviselt, új álláspont elfogadásával zárulhat. Lett volna lehetőség tudományos vitára az 56-os Intézet tagjainak külön, majd később összegzett véleményének ismeretében is, de a Terror Háza Múzeum azzal az indokkal zárkózott el a kérdés megvitatásától, hogy az 56-os Intézet szakanyaga nem tartalmaz új, megfontolásra érdemes eredményeket. Ezért ismét nem látták értelmét – a hiányolt „akadémia életben megszokott nyilvánosság” megteremtésének.

Igazat mondott Tőkéczki László történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Művelődéstörténeti Tanszékének PhD-fokozatos, habilitált docense, a Közalapítvány Kuratóriumának tagja, amikor a Magyar Nemzet kérdésére megállapította: „Horváth Miklós először Dózsa László mellett foglalt állást, majd megváltoztatta álláspontját”, de abban nem értek egyet a docens úrral, hogy „ez a hozzáállás nem nevezhető tudományosnak”.

Tudományos kutatások során – például a levéltárakban – nap mint nap újabb ismeretekre teszünk szert, amelyek árnyalhatják, kiegészíthetik korábbi tudásunkat, és nem egyszer önkritikát gyakorolva a kialakult álláspontunk korrigálására ösztönöznek. Azt nem tartom tudomány-közeli „megoldásnak”, ha negligáljuk az új álláspont kialakítására ösztönző forrásokat, vagy tudományon kívüli eszközökkel – például adminisztratív intézkedésekkel – lépünk fel azok ellen, akik rávilágítanak mulasztásainkra, szakmai tévedéseinkre és/vagy a változtatás igényével lépnek fel. Nem hiszem, hogy a docens úr ne ismerné ezeket az alapvető elveket, az általam ismert tudományos munkái is ennek ellenkezőjéről győznek meg.

A Tőkéczki László szerinti felelősséget sem tudom értelmezni annak tükrében, hogy véleményem újabb adatok alapján történő megváltoztatására és vezetői körben történt ismertetésére a múlt évben került sor. 2016 decemberének végén lejárt a szerződésem. A képpel kapcsolatosan kifejtett új véleményem ismeretében a Közalapítvány erre jogosult vezetője új – 2017 egészére vonatkozó – szerződés megkötésére tett javaslatot ahelyett, hogy a Tőkéczki szerinti felelősséget felvetve, szakmai munkám kritikájaként a közös munka lehetőségét kizárta volna.

Az üggyel kapcsolatban nyilvánosan a Közalapítvány részéről csak azok mondhattak véleményt, akik tartalmát tekintve és részben hasonló stílusban az első nyilatkozatokkal egyezően „érveltek”. A Közalapítvány képviseletében az elmúlt hónapokban csupán az egyetlen – kizárólag történész-szakmai szempontokat érvényesítő – értékelés pár nappal ezelőtt, 2017. június 15-én a Magyar Időkben kapott nyilvánosságot, amelyben Markó György, a Kommunizmuskutató Intézet igazgatója – ebben az Intézetben távozásomig tudományos főmunkatárs voltam – többek között megállapította: „Amikor Horváth Miklós [2016 tavaszán] megvizsgálta a képeket, nem volt oka megkérdőjelezni Dózsa László azon állítását, miszerint ő van a felvételen. Én is elhittem, hogy így van.” Ebben a minden tekintetben elismerést kiváltó interjúban Markó György ezt is kijelentette: „irreális elvárásnak tarja, hogy minden egyes fotónak egyesével utánajárjanak, akkor is, ha nem merül fel kétely a kutatóban”. Schmidt Mária a kuratórium ülésén tehát helyesen fogalmazta meg: „Miután maga Dózsa László írásos nyilatkozattal is megerősítette, hogy a képen ő van, a plakáton szereplő személy beazonosítását a közalapítvány sikeresnek tekintette”.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a kutató megállapításaiért nem tartozik felelősséggel. Az ügyben eddig megismert újabb adatok és Dózsa László beismerésként is értelmezhető – később erőtlenül megváltoztatott – visszalépése alapján is vitatható Schmidt Mária főigazgató következtetése: „kordokumentumokból és egyéb szakmai anyagokból nyilvánvaló: csak további hosszas kutatómunka eredményeképpen kerülhet nyugvópontra a kérdés, hogy Dózsa László színművész-rendező vagy az elhunyt Pruck Pál, netalán egy harmadik, ez idáig ismeretlen személy kamaszkori fotója szerepel-e az emlékév kritizált plakátján”.

Így szakmai felelősségem teljes tudatában – a lehetséges következményekkel is számolva – bocsánatot kérek Pruck Erikától és családjától, hogy jelentkezésükig nem kételkedtem Dózsa László állításában, mely szerint Ő van a képen. Teszem ezt őszintén, abban a tudatban, hogy a korábban elhangzottakért – ahogy Pruck Erika megfogalmazta: édesapja emlékének meggyalázásáért - a bocsánatkérést nem tőlem, hanem Schmidt Máriától várja.

A bocsánatkérésre várók listája egyre hosszabb. Talán célszerű lenne megkövetni a Kuratórium tagjait és a nyilvánosságot a vezető szerepemmel kapcsolatos hamis állításokért is!?